Amikor belépünk az ajtón azonnal megcsap minket valami „békebeli” érzés. A visszafogottan elegáns belsőépítészeti megoldások, az asztalok stílusa és a pincér professzionálisan joviális magatartása, egy kései Krúdy novella színteréhez teszik hasonlatossá a helyet, és amikor kiderül, hogy a napi menü első fogása salátás fuszulyka leves, akkor mintha még Szindbád árnyéka is fölrémlene a terem egy távolabbi asztalánál.
Tehát salátás fuszulyka leves. E sorok írója miskolci és viharsaroki gyökerekkel bír ahol a bableves csülkös és tejfölös, de a leves, amit itt tálaltak rádöbbentette, hogy saláta nélkül a bableves semmit sem ér. A csülökhús remek volt, tejfölt is kaptunk és ráadásul nem csak a minőség és a külső, de a mennyiség is a régi korok adagjaihoz hasonlítható csak, hisz az előttünk gőzölgő leveses tálban két főre, vagy kétliternyi levest szervíroztak. Tehát már az első fogásnál megfordult a megszokott ételkritikusi rendszer, nem az ételnek kellett megfelelni a fogyasztónak, hanem a fogyasztónak kellett felnőni az ételhez.
A második fogás rántott sajt, rizibizivel és tartárral. A leves után társam annak adott hangot, hogy akár mehetnénk is, ennél többet és jobbat nem nagyon fogunk enni. Én ellenálltam, pedig a levesből három tányérral fogyasztottam és még tudtam volna folytatni. De maradtunk, mert tudtuk az étteremkritikusnak néha muszáj összeszorítani a fogát és lazítania a nadrágszíján. Az adaggal itt sem volt hiba: két remekül átsült, medvetalp nagyságú sajtot hoztak ki és e sajtokat a rizs úgy koronázta körbe, mint Keresztúrt a dombok, csak kissé magasabban. A komolyabb hiba az volt, hogy ez is mind nagyon finom volt és félővé vált, hogy elfogynak a lyukak az övemen. A rizs tökéletesen átfőtt, a tartár pedig olyan visszafogottan lágy és karakteresen könnyed volt, hogy csak jobban segített kiélvezni a sajt eredeti izét anélkül, hogy ráerőltette volna a saját zamatát. Miután ez is elfogyott én már semmit nem kívántam az élettől, viszont hátra volt még a desszert.
Édesség, fanta szelet. Finom volt, nem tagadom, de az előző fogások után ha a világ legfinomabbja is, akkor se tudott volna maradandó élményt nyújtani. Talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy egy kiváló ebéd kellemes lezárója és ez pont igy volt tökéletes. A presszó kávé – ami ugyan nem a napi menü része de nekem kötelességem volt letesztelni – viszont bármelyik olasz presszó pultjáról kikerülhetett volna. Erős volt és nagyon finom. Számomra ez jelentette az étkezés tökéletes befejezését. Az egész élmény kimagasló kulináris tapasztalatként marad meg emlékezetünkben. Még visszatérünk.
EGY JÓ TANÁCS. E cikk megírása előtt kicsit körbe érdeklődtem ismerőseim körében és egyöntetűen azt a tanácsot kaptam, hogy ha ide jövök ebédelni, akkor ne nagyon egyek előtte, és felhívták a figyelmet arra is, hogy az étterem személyzete nagyon szívesen elcsomagolja a maradékomat, sőt akár az egész második fogást amiből igy könnyedén vacsora válhat. Tehát aki nem szeret, vagy nem tud, ilyen jóból ennyi sokat fogyasztani, akkor sincsen bajban.
