Ezúttal a marosvásárhelyi Spectrum Színház érkezett Keresztúrra, hogy előadják Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének színpadi adaptációját. 

Márai regényét Pozsgai Zsolt írta át színpadra, és második éve játsza nagy sikerrel a Spectrum Színház Kincses Elemér rendezésében. Ezzel egyidőben a budapesti József Attila Színház rendezésében is újra és újra teltházzal dübörög a Márai-átirat, és már számtalanszor tűzte programjára számos más magyarországi társulat is. A teltház kérdését illetően nekünk sem kellett szégyenlősködnünk.

41 év és 43 nap

Ennyi idő telt el, mióta a két barát utoljára látta egymást. Henrik (Tatai Sándor) Krisztina festménye előtt mereng, Konrád érkezését várja, Nini szervezkedik. A Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulatának nyugalmazott színművésze, Mózes Erzsébet már korábban nyilatkozott arról, milyen nagy öröm számára, hogy egy ilyen szép darabban egy kicsi, de olyan igazán szép szerepet kapott, mint Ninié. Igen jól tették, hogy felkérték a szerepre, jelenléte nélkülözhetetlen a darabban, jól játsza Henrik dajkájának szerepét: Nini féltő ereje valóban áthatja a színpadot, a házat, remekül ellenpontozva a térben uralkodó másik erőt, Henrik katonás, frusztrált esetlenségét.

Az átiratban végrehajtott változtatások az előadás elejétől fogva érezhetően jól működnek, okosan eltalált megoldások. Így például a regényben bevezetés részeként álló párizsi história, a Konrád (Kárp György) szüleiről, emberfeletti erőfeszítéseiről szóló visszaemlékezés, vagy Veronika, a táncosnő esetéről szóló történet itt a dilógusba beemelt intermezzókként jelennek meg, néha a nosztalgia fátylán keresztül, ám a történet gördülekénységében egyáltalán nem okoznak törést. Innen jutnak majd el még több, régi emlék felemlegetéséig, hogy aztán finoman egymást kóstolgatva, mégis gondos odafigyeléssel hallgassa egymást a két barát.

Barátok ők, még akkor is, ha az áldozati szerepben szenvelgő tábornok sérelmei, és Konrád csendes, higgadt, beletőrődött megbékélése közötti távolság néha őrülten feszélyező. Mindeközben Krisztina mímelt jelenlétére erősít a falon lógó portré, s a festményről kacéran néző szempár, valamint a vele szemben elhelyezett szarvastrófea fenyegető látványainak kereszttüzében bomlik ki, hömpölyög a két férfi dialógusa.

A hamarosan színre lépő hús-vér Krisztina (Márton Katinka) azonban eleinte szintén csak látványelemként értékelhető: a királykék ruha fenségessége, lágy esése tökéletesen érvényesül a félhomályos, sejtelmes, méregzöld miliőben, a vadregényes erdőt mintázó háttér ölelésében. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy felismerjük, a nő jelenléte valójában nem a vágyak kivetülése, még csak nem is a sosem múló, pusztító féltékenység manifesztációja, hanem az árulás és hazugság szimbóluma – attól a pillanattól jelenléte hitelt nyer, valóban szükségesnek ítéltetik a színpadi térben, és hatásosan gazdagítja a cselekményt.

"Köztünk éltél, de nem tartoztál közénk"

Ha a két főszerepről ejtünk szót, Konráddal kapcsolatban mindenképp e fenti frázist érdemes említeni, hiszen éppen így írható le a százados jelenléte a színpadon is. Közben – mintegy zenei kontrapontként –, Henrik zseniálisan játszik a megcsalt barát, sértett férj érzelmeinek széles spektrumán.

3 szerelmes, 3 gyertya az asztalon, 2 kard, 2 kérdés...

...válasz azonban egy sem. A zárókép így látszólag ugyanaz: Henrik egyedül mereng Krisztina portréja előtt, a nő arcát fürkészi. Egy ajtó azonban kinyílt és elfújt gyertyák illata lengi be a helyiséget.