A kiskedei és nagykedei gyökerekkel rendelkezőket együttes ünnepre hívta össze a Kedei Unitárius Egyházközség. A két kis falu közötti magaslaton, a Templomoldalon álló faharanglábas istenházában az unitárius egyház 450 éves fennállására és a száz éve befejeződött első világháború helybéli hőseire emlékeztek.
Begyepesedett utat aszfaltoznak
Orbán Balázs így látta „a Rugonfalvánál beszakadó Kis-patak völgyébe, hol két egymás melletti völgyfőben fekszik a két Kede, Kis- és Nagy-Kede, bár ketten se igen nagyok, alig számítván 600 lakost.” Akik ma vágnak neki az oda vezető útnak, alig hiszik el, hogy lakott településre vezet e begyepesedett, épphogy járható köves út. Székelykeresztúrra viszont Kiskedéből már elér a friss aszfaltszőnyeg. Hazatartók a kedeiek: bár a megélhetés miatt eltelepedtek, visszajárnak a rendbe hozott portákra. Lelkület-alapú a gyülekezet is. Helyet kapnak benne a helyben lakók mellett az elszármazottak, és azok is, akik lelki kötődést éreznek a két Kede iránt. A két falu közötti dombra felkapaszkodni is lélekhangoló zarándoklat. Előbb a természet csodái nyűgözték le az érkezőket, majd régen látott rokonok, ismerősök örömének lehetett tanúja az óriási, a tájékot pásztázó öreg harangláb.
Felkutatott ősök, hősök
Nagykedében a központban áll a hősök emlékműve, a kiskedei a templomudvaron. Imával és koszorúzással indult és zárult is a közös ünneplés. Tódor Csaba székelykeresztúri unitárius lelkész tárogatón játszott dallamai mellett helyezték el az emlékezés koszorúit. Moldován-Szeredai Noémi, a kis gyülekezet csekefalvi lelkésze az istentiszteleten emlékeztetett azokra az időkre, amikor a reformáció majd az unitarizmus kialakulásának hajnalán az embereknek beleszólása lehetett az eseményekbe, nagy szellemiségek megakaszthatták a történelem sodrását, és korszakformáló események elindítói lehettek. Az ott élő unitáriusok, reformátusok az elmúlt évszázadokban felülemelkedtek azokon, amik elválasztják, és azt emelik ki, ami összekapcsolja őket. Elődeiknek viszont nem volt választási lehetőségük a világháborúk idején – sodródtak az eseményekkel. Voltak, akik már első puskadörrenéskor elestek. Róluk az itthoniak csak annyit mondtak: odamaradt a nagy háborúba. Másokat az otthonuktól tízezer kilométerre, embertelen körülmények között tartottak hadifogságban. Akik hazatérhettek testükön és lelkükben is viselték az elszenvedetteket.
Az ünnepre készülve felkutatták a nagykedei tizenkét és a kiskedei nyolc hősi halott nevéhez tartozó családokat. A lelkésznő elmondta: hetven százalékuknak a családja ma is Erdélyben él. Kevés emléket őrzött meg a szájhagyomány, mert a hazatértek nem szívesen beszéltek a borzalmakról. Az első világháborút megjártaknak az unokái ma a falu legidősebbjei – vannak közöttük, akik apai és anyai ágon is érintettek. Azok közül, akiket 1914 augusztusában vagy szeptemberében hívtak be, voltak olyanok, akiknek a halálhíre már októberben megérkezett a faluba. Sok emberi tragédiát őriznek a nevek, de a nagy katasztrófa után is volt folytatás. Erre utalt az igehirdetés vezérgondolata, a 132. Zsoltár és a leszármazottak, a középnemzedék valamint a fiatalok és idősek jelenléte a templomban, a megemlékezésen és a relikviákat, dokumentumokat bemutató kiállításon.
Erős láncnak érzik a hőssé lett ősök példaadását: bármerre is forog a történelem kereke, hisznek és tesznek, hogy maradjanak meg. Az ima pedig azért szólt, hogy óvjon Isten a háborúktól, katasztrófáktól és tudjunk felelősen élni, dolgozni. Többen adományoztak a háborúban maradt ősök emlékére a gyülekezetnek. Hasonló indíttatásból adták össze az ebéd hozzávalóit is, hogy ne csak fájdalom és gyász legyen, hiszen ők voltak azok, akik előttünk jártak és példát mutattak. Emlékek és emlékidézések Dobos Albert gyermekkorában, nyaralásképpen, unokatestvérével és nagyszüleikkel a mezőn dolgoztak, este pedig a kicsi asztalnál „hallgatóztak”. Az öregek nem voltak bőbeszédűek. Mintha ma is látná a Frontharcosok könyvében dédnagyapjának, Dobos Dénesnek az arcát és mellette a kicsi keresztet. Évtizedek múltán elköltöztek a házakból és valahová eltűnt a könyv is. Csodával határos, hogy a kiállítás előtti napokban lelték fel. Így láthatták a falubéliek is az udvarhelyszéki hazatértek és áldozatok fotográfiáit, és a néhány, rájuk vonatkozó életrajz-sort. Dobos Albert még elmondta, hogy Vass nagyapja is volt a fronton. Arról mesélt, hogy „a levegőbe lőttek, mert nem vétett nekik semmit az, aki a lövészárok túloldalán állta ki a tűzkeresztséget.” A szelíd lelkű embereket elvitte a történelem szele.
Osváth Ilona kiemelte: nem meséltek a hadifogságból hazatértek. Egy korabeli, fogolytábori feljegyzést idézett, amelyben helyet kapott a fásultság-érzés, amikor a katonák érezték, hogy már folytatni nem lehet. Voltak, akik búskomorrá, emberkerülőkké váltak. A különböző területekről származókban az egymásrautaltság és a bizakodók tartották lelket. A számkivetettségben is volt erkölcsi tartásuk: hitükre is Isten segedelmére támaszkodtak – példájuk máig mutató. Az Akik hősök lettek – kiállítás a nagy háborút megjártak tárgyi emlékeiből és fotóiból című tárlat számos különlegességgel szolgált. A kiskedei kultúrotthonban láthattunk egy 1915-ből származó szibéria emléket, a faragott képkeretet. Egy Rugonfalván megőrzött ivóedényt, nagymedeséri kulacspoharat – ezeket a Székelykeresztúri Molnár István Múzeum kölcsönözte az alkalomra. Kiállították a Magyar Királyi Hadilevéltártól Fülöp József nevére küldött értesítést: bronz vitézségi érmet kapott. A jelképes kiállítás azok emléke előtt tisztelgett, akik e két kis falu első világháborút megélt és elszenvedett lakosai voltak. Köztük a hadiözvegyek előtt is: megőrződött egy 1914-es évszámú alumínium gyűrű, amit a beszolgáltatott nemesfém karikagyűrűk megváltásaként adtak a katonafeleségeknek. Sok hadiözvegy ezt viselte egész életében. (szekelyhon.ro)
